Szép dolog a filmművészet, de mi van azokkal, akik a mise-en-scène-en kívülre szorulnak? Joachim Trier (ön)reflexív új filmje, az Érzelmi érték ezúttal rájuk irányítja a reflektorfényt, amitől az egész zsenikultusz – amit az egyre gyülemlő ellenérvek ellenére máig előszeretettel tartunk fenn – más megvilágításba kerül. Enyhén spoileres kritika.
Apádat mindenki szereti. Egy ország hajlong a tehetsége előtt, a nők belepirulnak a hanyagul elsmúzolt bókjaiba, a férfiak sorba állnak egy puszta kézfogásáért is. Kislányként a nappalitokban olyan neves barátai ültetnek az ölükbe, akikről a kortársaid felnőttként csak olvashatnak majd, és egyetlen meleg kézfogásába kerül bejuttatnia téged oda, ahová másnak vágyakoznia sem érdemes. Te pedig az egész nagyvilág közepévé válsz, amikor néhanapján úgy adódik, hogy rád emeli pásztázó tekintetét. Ott van a tv-ben, a díjátadókon, az újság hasábjain… Csak a versmondó versenyeden nincs ott. Meg az esti meséknél. És biciklizni is csak az egyik tanítványától tanulsz meg. Mert egy zseninek az efféle hétköznapi dolgok olyan égető viszketést okoznak, amit nem tudnak elviselni néhány percnél vagy pár mutatóba készült kép erejénél hosszabban. Ők nagy dolgokra hivatottak, te pedig kicsi vagy. De apád szeret. Neked ajánlja az új filmjét,
rólad mintázza kedvenc szereplőit és élete főművének nevez, bár a címadáson kívül nem sokat foglalatoskodott veled.
Erről szól Joachim Trier új filmje, aminek kapcsán okkal emlegetik Bergmant és Fellinit is. Trier ezúttal ugyanis az efféle modernfilmes rendezőlegendák nyomába ered, hogy metamodern éránk önreflexivitásával felülvizsgálva megtudja, mi maradt belőlük mára. Talán mostanra eltelt annyi idő, hogy fel tudjuk mérni, mibe kerül – ha úgy tetszik, mibe fáj – fenntartani egy kultuszt. Vajon a piramishoz, ami a nevükben épül, és egyszer elkerülhetetlenül őket magukat is eltemeti majd, honnan szerzik azt a rengeteg építőkövet? Az Érzelmi érték láttán úgy tűnik, a családi ház alapjaiból rángatják ki, ami ettől teljes hosszában megreped és végképp instabilitásra determinálódik.
Nora Borg (Renate Reinsve) a harmincas éveiben járó színésznő, aki komoly tehetsége ellenére is küszködik a munkájában, küszködik a párkapcsolatokban, és még magával sem ápol jobb viszonyt, mint másokkal. Húga kisfiát ugyan szereti, de senki mással nem képes komolyabb kötődést kialakítani. Aki kicsit is ismerős a pszichológia világában – vagy csak elég hasonló filmet nézett mostanában –, már rá is vághatja, hogy apakomplexus állhat a háttérben, amit nyomban alá is támaszt a Nora arcára ráfagyó komolyság, amikor meghallja, hogy anyjuk temetésén az évtizedek óta alig látott apja (Stellan Skarsgård) is tiszteletét teszi. Gustav Borg,
az idős rendezőzseni akár egy étterembe, akár a volt felesége halotti torára libben be, nyomban minden figyelem rászegeződik.
Csak a két lánya pislog elkeserítően mélyeket, akik apjuk lelépése óta gyűjtögetik a dühöt ellene. Míg a fiatalabb, Agnes (Inga Ibsdotter Lilleaas) hamarabb adja meg magát a karizmatikus papának, a Norából gőzölgő dac és csalódottság kitart. Még akkor is, amikor a rendezőlegenda élete alkonyában elérkezik a „magic hour”, amikor is sietve megpróbálja helyrehozni az eddig elrontottakat, és készülő önéletrajzi filmjében lányának ajánlja a főszerepet, amit ő gondolkodás nélkül visszautasít. Gustav azonban rövid habozás után odaadja azt egy feltörekvő színésztehetségnek, a bájos Rachel Kampnek (Elle Fanning), miközben lányának felrója, amiért nem tudja elengedni az iránta érzett haragját, és (talán a családi hagyományt folytatva) továbbra is ott hagyja cserben, ahol éri.
Így jön létre a helyzet, amelyben immáron mindenki szenved a sors (alakítja: Gustav Borg) által ráírt szerepben.
Agnes a kényszeres másodhegedűs szerepében, aki sosem elég érdekes, Claudia Noráéban, kinek alakját legnagyobb igyekezetével sem tudja kitölteni, Gustav maga a szülőében, aki minden területen sikert ért el, ám élete fő művében – ahogy a lányait nevezi – megbukott. Nora pedig épp attól gyötrődik, hogy apja életében csak a vásznon juthat fontosabb szerephez.
Joachim Trier filmje az idők szavára hallgatva (korábbi, Hétköznapi titkaink című művéhez hasonlóan) a családi, egyenesen a transzgenerációs traumákat állítja fókuszba. Ugyan nem lineárisan, de összességében négy nemzedék gyötrelmeit tárja fel: Gustav anyjáét, aki a háborúban ellenállóként elszenvedett börtönbüntetése után nem tud felépülni és öngyilkosságba menekül. Gustavét, aki az anyja halála okozta sötétségből a vakító reflektorfénybe, a kötelező sikerbe menekül. Legalaposabban pedig Nora traumáját nyitja meg, aki
a szembesülést elkerülő apja miatt nagyanyja minden szenvedését, mint gondosan őrzött hagyatékot, érintetlenül örökölte meg,
így függetlenül attól, hogy az ő generációjának nincs háborúja, „érthetetlen okokból” maga is öngyilkossággal kacérkodik. Ráadásul a nő, hógolyóként gyűjtve elődei hibáit, nem csak nagyanyja szenvedését, de apja azzal szembeni elkerülését is mintázza, ami nyomban meg is magyarázza a választott színészi pályát, mely talán a leginkább támogatja a saját identitásunkkal való szembenézés elodázását. Ugyanakkor a sötéten burjánzó érzelmi dzsungelből némi kiutat is mutat a film Gustav unokájának megjelenítésével, aki nyolcéves létére is gond nélkül ki tudja fejezni az érzelmeit, és olyanokat mond, minthogy „látlak téged”.
Ahogy ebben a megállíthatatlanul hömpölygő nemzedéki változásban igyekszik megvetni a lábát, Trier végül a családi házban szúrja le a kameraállványt, ahonnan egészen éles transzgenerációs timelapse felvételt tud készíteni. A rendező az Oslo-trilógia után a városról szűkebbre vette a fókuszt, és ezúttal a ház toposzát vezeti végig a drámáján. Hogy a rendező már-már közhelyes, de legalábbis igencsak trenden lévő témát választott, nem feltétlen róható fel, ám az, hogy filmjében számos szájbarágásra használt elemmel él, annál inkább. Az említett ház metafora sem különösebben enigmatikus, de hasonló többletjelzés az is, hogy Nora A sirályt játssza a film elején. Ahogy arra sem lett volna szükség, hogy az olvasópróba jelenetében a szövegbe ágyazva szó szerint kimondják a film alapkonfliktusát. És akkor még a családtagok arcának összemontázsolásáról nem is beszéltünk.
Trier kiváló midcult rendező, akinek legnagyobb bravúrja talán épp a középen maradás művészete.
A világ legrosszabb embere óta a világsiker küszöbén áll: színészei bár skandináv művészek, de Hollywoodban is híresen jól megállják a helyüket, utóbbi szerzői filmjei pedig óriási tömegeket érnek el. És mégis, mostani kétnyelvű filmjében lábjegyzetként sűrűn elszórt magyarázatait nézve olybá tűnik, mintha nem tudná eldönteni, hogy európai vagy amerikai közönségnek szánja a művét.
Mindazonáltal nem ez marad meg a nézőben a filmből, hanem elsősorban saját traumáinak fájdalma, amit minden hibája ellenére hatásvadászat helyett inkább némi humorral kapargat meg az alkotó. Másodsorban pedig
velünk marad a film legerősebb fegyverténye, Renate Reinsve, aki már a direktor előző filmjét is felső polcra emelte.
A színésznő nemcsak egyszerűségében rejlő szépségével varázsolja el a befogadót, de remekül működik együtt a szintén térdet reszketően lehengerlő Stellan Skarsgårddal. Akinek minden rezdülését pont úgy nyeli el a lány tekintete, mint egy gyereké, aki lesi, és akarva-akaratlan el is tanulja apja mozdulatait, amint a haját igazgatja, vagy a pohár után nyúl. Reinsve játékában figurája összes dühe és kiégettsége mögött egy figyelemre, szeretetre áhítozó kislány látszik, aki felnőve hatalmas sikerei ellenére is minden neki vastapsoló tömegben a papa arcát keresi. Jellemzően hiába.
Érzelmi érték (Affeksjonsverdi), 2025. Rendezte: Joachim Trier. Írta: Joachim Trier, Eskil Vogt. Szereplők: Renate Reinsve, Stellan Skarsgård, Inga Ibsdotter Lilleaas, Elle Fanning, Anders Danielsen Lie. Forgalmazza: ADS Service Kft.
Az Érzelmi érték a Magyar Filmadatbázison.
